1
Akkor megszólalt Jób, és ezt mondta:
2
Ilyesmit eleget hallottam. Nyomorúságos vigasztalók vagytok mindnyájan!
3
Vége lesz-e már az üres beszédnek? Vagy mi bajod van, hogy így válaszolsz?
4
Én is tudnék úgy beszélni, mint ti, csak volnátok ti az én helyemben! Tudnék én is szép szavakat mondani nektek, rázhatnám gúnyosan a fejemet.
5
Szájjal erősíthetnélek titeket, ajkaim részvétével enyhíthetnélek.
6
Ha beszélek, nem enyhül fájdalmam. Ha abbahagyom, akkor sem múlik el.
7
Kimerített már engem. Elpusztítottad egész családomat.
8
Megragadtál! Tanúvá lett, ellenem támadt, engem vádol elesett állapotom.
9
Haragja marcangolt, és üldözött engem. Fogait csikorgatja ellenem, villogó szemmel néz rám ellenségem.
10
Feltátották ellenem szájukat, gyalázkodva arcul vertek, együtt vonulnak ellenem.
11
Isten kiszolgáltat engem az álnokoknak, és a bűnösök kezébe juttat.
12
Nyugton voltam, de összetört. Nyakon ragadott és szétzúzott, céltáblájául tett ki engem.
13
Körülvettek engem íjászai, felhasítja veséimet kíméletlenül, epémet kiontja a földre.
14
Rést rés után tör rajtam, és rám rohan, mint valami hős.
15
Zsákruhát varrtam bőrömre, és porba hajtottam büszkeségemet.
16
Arcom a sírástól kivörösödött, szempilláimon a halál árnyéka van.
17
Pedig nem tapad kezemhez erőszak, és imádságom tiszta.
18
Föld, ne takard el véremet, ne némuljon el segélykiáltásom!
19
Most is van tanúm a mennyben, aki mellettem bizonyít a magasságban.
20
Saját barátaim csúfolnak! Álmatlanul tekintek Istenre,
21
hogy igazolja a férfiút Istennél, s az embert embertársával szemben.
22
Mert ez a néhány esztendő eltelik, és én nem térek vissza az ösvényről, amelyen elmegyek.
